Delft
Vonatok szempontjából nagyon el van kényeztetve az utazó Hollandiában. Rotterdamból Delft városába körülbelül tíz percenként járnak, és nagyjából ennyi idő alatt meg is teszik a tizenhárom kilométert. A vasútállomástól pedig öt perc séta a világ egyik legszebb főtere.
A tér egyik oldalát a Városháza uralja. Vele néz farkasszemet a másik oldalról a Nieuwe Kerk, „Új Templom". Az elnyújtott téglalap hosszú oldalait kedves-jellegzetes holland emeletes házacskák népesítik be, utcafrontjukon vendéglátó helyekkel, kisebb boltokkal. Több helyütt is megvásárolhatóak a híres delfti fajansz termékek a maguk kék-fehér színvilágával.
Visszatérve az Új Templomra: ez nem csupán az „égig érő" tornyából élvezhető pazar kilátásról nevezetes, hanem mert a mai napig a holland királyi család temetkezési helye. Bevallom, idén júliusban tett látogatásunkig abban a hitben éltem, hogy hercegek és királyok sírjain kell lépkednie a látogatónak, ugyanis lehetetlen elkerülnünk az „xy nyughelye" feliratú, sírnagyságú „térkövekre" való rálépést. De ezúttal egy kis templomban elhelyezett makett világossá tette: azok csupán emlék-kövek; a koporsók pedig alant a kriptában vannak „felpolcozva".
Pedig láthattam Bernhard herceg temetését még 2004-ben, a holland televízióban. Ő volt Juliana királynő férje…Nem tévedés! Hollandiában a királynő férje nem a király! „Csak" herceg.
Az államalapító Orániai Vilmos vérvonala, ami számít. Mindegy, hogy férfi vagy nő hordozza éppen a nemes géneket (hosszú idő után most egy úriember ül a trónon, akit Alexandernek hívnak). Az épület főhelyén pedig természetesen Vilmos (Wilhelm van Oranje) impozáns síremléke csodálható.
A templom másik végén egy háromezer síppal rendelkező orgona található. Muzsikáját meg is lehet vásárolni a pénztárban, cd formájában és teljesen baráti áron.
Az itt váltott belépőjegy érvényes volt az Oude Kerkbe, mely Régi (Öreg) Templomot jelent. Figyeljük csak meg: a holland és az angol nyelvben mennyi a hasonlatosság! Nieuwe=new=új, illetve oud=old=régi, öreg. És persze még rengeteg példával igazolhatnánk az angol-holland-német nyelvtestvériséget. De nem tesszük. Talán majd egy külön írásban.
Még érdekesebb, hogy utóbbi templom tornyának dőlésszöge nagyobb, mint a pisai ferdetoronyé.
Bent a központi helyen a már Rotterdamból ismert Piet Hein admirális sírhelye található. Mellette üvegtárlóban pedig hajózáshoz kapcsolódó eszközei.
Ezekben a templomokban ne számítsunk vakító szépségekre. A holland templomok többségükben protestánsok. Ez a hitvallás egyfajta nemzeti ellenállást jelentett néhány száz éve a katolikus spanyolokkal szemben. Így hát a barokk szín kavalkád helyett a monumentalitás marad a szemlélőnek.
Úgy döntöttünk, búcsúzóul teszünk egy körutazást a kisvárosban. Először az itt is Velencét idéző csatornarendszerben kanyargó hajóra gondoltunk. De végül megsajnáltuk a Városháza előtt türelmetlenül toporgó lovakat, és a mögéjük fogott kocsira pattantunk. A hajó tíz euró lett volna, ez pedig került tizenkettőbe.
A – becslésem szerint hetvenöt plusszos – kocsisunk Tony néven mutatkozott be nekünk. Perfekt kente az angolt – ez még akkor is dicséretes, ha az imént anyanyelve és Shakespeare nyelve közti hasonlóságokat ecseteltem. Rendkívül barátságos személyiséget ismertünk meg benne. Volt, hogy egy szép ház előtt megállította a kocsit, bíztatva minket, nézzünk körül szép udvarában.
A város szülötte, már apja is lovakat tartott. Bíztunk benne, hogy ha valaki, hát ő tud a jószággal bánni, ezért nem féltünk a Ben Hur módjára bevett kanyaroktól. Volt, hogy megálltunk egy-egy szűk utcában, ha mesélni valója akadt valamely épületről. Az arra tévedt autók türelmesen megvárták a történet végét.
Nem csak a szemnek és a fülnek, hanem a gyomornak is szüksége van némi táplálékra, ezért hamarosan egy pizzériában találtuk magunkat. Beszélgettünk, viccelődtünk a tulaj házaspárral, akiknek szimpatikussá válhattunk, mert a gyönyörűen terített asztal dacára elviteli áron kaptuk az olasz csemegét; nyolc-kilenc euro helyett ötért.
A végén még Tony két lovával is elszáguldott mellettünk új utasaival. Kiabálva, névre szólóan köszöntöttük egymást. A turisták minket is helyi lakosoknak nézhettek, akik „mindenkit ismernek".
Pedig oly annyira nem voltunk helyiek, hogy vissza kellett indulnunk a vasútállomásra, hiszen várt minket a müncheni busz…de ez már egy másik történet (amit korábban már közzé tettünk).
Szerző&fotók: Villax Richárd 2022.
